Cinnamon 4X

Elcserélt gyermekek

Minden kismama rémálma, hogy a kórházban elcserélik a gyermekét. Velem megtörtént. Két napig egy idegen gyermeket szoptattam.

A 90-es évek végén történt, egy azóta megszűnt budapesti kórházban. Együtt szültem egy egyik cigarettáról a másikra gyújtó fiatal hölggyel. Az én gyermekem három héttel korábban jött a kelleténél, testét vastag magzatmáz borította, a letisztítás után elvitték, nem láthattam, inkubátorba került.

Másnap reggel hozták a gyerkőcöt. Nagy kéz, nagy láb, durva vonások – vajon kire ütött ez a gyerek? Hát jól van, ezt dobta a gép. Reklamálni nem lehet, vissza nem küldjük, marad. Szoptattam, nézegettem, egészséges gyermek, minden porcikája megvan, majd kialakul.

A szülés utáni harmadik nap éjjel az ágyam mellett megállt a nővér, és utasított: azonnal menjek vele, a gyermekről van szó. Valami baj van kérdeztem? Majd megtudja, mondta ő, én remegő lábbal követtem.

A gyerekek elhelyezésére szolgáló helyiségbe vezetett az utunk. Itt két nővér fogadott: az a helyzet, hogy történt egy kis malőr. A gyerekek karján lévő céduláról lekopott a név, mindkettőjük neve H. betűvel kezdődött, és Tamással végződött, ezért történhetett az, hogy a két gyermeket összecseréltük. Most nagyon hálás lehet, mondta, mert az egyik nővérke észrevette, hogy a gyermekek súlya valahogy nem stimmel. A súly alapján kiderítettük: ez a maga gyereke, nem az akit 2 napig szoptatott.

Megindult a csap, a szememből megállíthatatlanul folyt a könny. Megláttam a gyermekem, azt hittem menten elájulok. Ott láttam a férjem kicsinyített mását. Finom vonások, pici kéz, pici láb. Magamhoz vettem, és csak szorítottam, szorítottam, mintha az életem függne tőle, és csak ennyit motyogtam: ezek nem papírlapok, ezek életek. A pöfékelős hölgy is közben megérkezett, és nagyon örült visszakapott csemetéjének, csak ennyit mondott: már szépen szopik a kicsi, mármint az enyém, akit eddig ő etetgetett.

Most jött az újabb feladat: el kell mondanom a férjemnek. Telefonáltam neki, hogy jöjjön be a kórházba, mondanom kell valamit. Megérkezett a párom, elmeséltem neki a történetet. Itt a fiad, mondtam, és felé nyújtottam. A férjem zokogva zengte: most mit mondjak a rokonoknak, mindenkinek azt mondtam kopasz, ennek a gyereknek meg hosszú barna haja van! Majd megmondjuk, hogy rosszul láttad….

Sajnos nem ért véget a rémálom. Gyermek a helyén – nálam, tej sehol – elapadt, gyerek cukros vizen. A kórházban népszerű lettem, reggel a kórház igazgatója látogatott meg. Elnézést kért a történtekért, és biztosított róla, hogy a felelősök megkapják a méltó büntetésüket. Megkért, hogy ha lehet ne kürtöljem világgá a történteket, ez nagyon rossz lenne a kórháznak, így is felröppent a bezárás híre.

Nagyon dühös voltam és megfáradt, de csak egyet akartam: hazavinni a gyermekem, és túl lenni ezen az egész rémálmon, eldöntöttem: nem szólok senkinek. Rossz lenne állandóan visszaidézni a történteket, túl kell tennem magam rajta, a saját és a gyermekem érdekében.

Délután megjelent a sajtó. Hogy honnan tudták meg a hírt nem tudom, talán a másik anyuka…

Kórházigazgató és az orvos felelősségre vont: nem ebben egyeztünk meg, azt mondta tartja a száját. Én tartottam is, nem nyilatkoztam, nem mintha a kórházat sajnáltam volna… Ameddig ott voltam, állandó átjáróház volt a kórterem: a kórház oldaláról: mondott valamit? A sajtó oldaláról: nyilatkozzon kérem, exkluzív interjú. Mélységesen elegem volt az egészből.

A kórházból való távozás után, csak arra koncentráltam hogy megnyugodjak, és legyen tejem, amivel táplálni tudom a gyermekem. Pár napi kínlódás után szerencsére megindult, és a sors is kegyes volt hozzám, annyi tejem lett, hogy a gyerkőc 2,5 éves koráig kitartott.

Gyerek-1

A történtek után elgondolkodtam: ha ez az eset a 20. század végén megtörténhetett, akkor a régebbi időkben vajon minden gyermek a saját családjához került? Hány gyermeket nevelhetnek nem a vér szerinti szülei? Még belegondolni is rémes…

Gyerek

A férjemmel még nagyon sokáig emlegettük az esetet, sokszor belegondoltunk: mi  lett volna ha… Akkor vajon mi lett volna a saját gyermekünkkel? És akit nevelünk? Valaha kiderült volna az eset? Ha igen ez visszacsinálható? Nem ragaszkodnánk inkább a sajátként nevelt gyermekhez?

A mi esetünkben a kérdés szerencsére megoldódott. Visszakaptuk. Azóta is hálaimát rebegek, bármikor eszembe jut.

18 év telt el. Azóta életvidám, “majdnem felnőtté” vált, akihez talán jobban ragaszkodunk mint normális …

280

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Orsolya Enikő Tóth says:

    Nincs értelme feltenni a kérdést, hogy régen hány gyereket cserélhettek el véletlenségből. Régen nem kórházban, “nagyüzemben” születtek a babák. Otthon aligha cserélik el a gyermekeket, még egy többgenerációs nagycsaládban is viszonylag ritka, hogy pont egyidős gyerekek legyenek. A gyerekcserék többnyire nem véletlenül történtek, ha történtek. Ilyen történet se sok van, de akad. Nemrég Jaipurban (Indiában) olvastam egy ilyen sztorit a maharadzsa jogos örökösének dajkájáról, aki oly lojális volt a gazdája családjához, hogy mikor a trónbitorló odaküldte egy emberét a hercegi baba megölésére, a saját kisgyermekét fektette a díszes fekhelyre… Hát ez elég más, mint amikor a kórházban cserélik össze a gyerekeket.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!