Cinnamon 4X

Kütyüfüggők lettünk?

image

Napokkal ezelőtt esett meg, hogy 17 éves fiam a facebook-on tájékoztatott arról, hogy megérkezett az iskolából, pedig a szomszéd szobában voltam. Ez a tény elgondolkodtatott. Eldöntöttem, hogy tudatosan figyelem az embereket, és saját családomat, hogy eldöntsem mi az igazság kütyüfüggés ügyben. 

A család:

Fiam szokás szerint az iPad-ján lóg, játszik, közben valakivel a leckét beszéli meg. Rengeteg csoport tagja, mert minden itt zajlik. A tanárnak így küldik a leckét, így derül ki az edzés, és a meccsek időpontja, de még az esti mozi megbeszélése is külön csoportban zajlik.  A tablettel fordít, fényképez, küldi a leckét annak aki beteg volt, nincs mese, ez a kütyü létkérdés, enélkül élni nem lehet. Ha éppen nincs nála, akkor ott a telefonja, probléma megoldva.

A férjem nem egy nagy műszaki guru, a telefonját utálja, mert a fülével mindig elnyomkodja a gombokat. Ha a zsebében van a telefon, akkor meg véletlenszerűen felhív valakiket, akiknek esténként  magyarázkodni kell, hogy nem, nem ő hívta, csak a lüke telefon, amit tuti egyszer a kukába dob. A tabletemen külön kék guglija van (google applikáció), ezt senki a világon nem használhatja, csak ő. Így egymás után ott vannak az előző keresései elmentve, így könnyedén lesz vízállás jelentés, használt autó, peca cucc. Mivel csak két tablet van, így mindig vár arra, hogy valakitől megkapja egy pár órára.

Ami engem illet: hát én sem vagyok különb. Írok, olvasom az érdekes cikkeket, és a nap fénypontja: BINGO az amcsikkal.  Négyes csoportokban játszunk egymás ellen, virtuális pénzért, dicsőségért. Ha valaki online lesz, az már hívja is a másikat.  A távoli magyarnak (nekem) mindig tanítanak valami érdekes angol szót, tiszta profi leszek amcsi szlegben.

Testben jelen vagyunk mindannyian, de mindegyikőnk a virtuális társaságával, csoportjával a saját kis világában él.

Az emberek: a METRO-n, vonaton, a rendelőben, és sajnos még a koncerten is a többség a telefonját nyomkodja.

image

Hogy lehet ez? Hogyan jutottunk el idáig? 

A kütyük valahogy észrevétlenül beszivárogtak az életünkbe. Elhittük, hogy nincs élet nélkülük. Pánikolunk, ha otthon felejtjük a telefonunkat, mert mi lesz ha baj történik? Mi lesz ha nem leszünk elérhetőek? Mindent tudni akarunk, és mindent azonnal. 

Pedig valahogy azelőtt is volt. 7 éves koromig még áram és víz sem volt ott ahol laktunk. Nem volt TV,  mobiltelefon, még vezetékes telefon sem.  

Na és mit csináltunk? Anyukám minden este mesélt, fantasztikus fantáziavilágban éltem. (az ágy alatti banyáról ne beszéljünk) Amikor már olvasni tudtam olvastam, olvastam és olvastam. Anyukámmal cseréltünk a könyveket, aztán megbeszéltük. A Drakula után elkísértük egymást a mellékhelyiségig, mert annyira féltünk 🙂 Apukám megtanított kártyázni, és ha éppen nem a haverokkal ultizott, akkor snapszereztünk, és zsíroztunk.  A szomszédból átjöttek az öregek, és hatalmas, vérre menő Gazdálkodj okosan partikat játszottunk, éjszakákba nyúlóan, sok nevetéssel.

Valahogy megváltozott a világ. Ami nem baj, nem szabad a haladás útjába állni, de valahogy tudnunk kell nem elszigetelődni.  Használni kell a technikát, arra amire való, de nem szabad elhanyagolni az emberi kapcsolatainkat, a családunkat, barátainkat. Ha koncertre megyünk, ne a facebook-on lógjunk, élvezzük a zenét. Higgyük el, szabadság alatt nem létfontosságú, hogy minden percben elérhetőek legyünk. Kapcsoljuk ki, kapcsolódjunk ki.  Változtassunk, ameddig még nem késő.  

Most, hogy végiggondoltam a helyzetet, én is változtatni fogok: első lépésben kihívtam a fiúkat egy snapszerpartira 🙂 Tessék követni a példám! 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Lin says:

    Jó régen írtam még ezt, itt talán megkapod a választ a kérdésre. Ursula – internetfüggőség keresőszóval a Google-n azonnal rátalálsz.


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!